- Évközi 16. vasárnap
Jer 23,1-6; Ef 2,13-18; Mk 6,30-34;
Mielőtt Jeremiás szavaira figyelnénk, mielőtt elkísérnénk a tanítványokat Jézus meghívására a puszta csendje felé, fontos elgondolkodnunk azon a jogosultságon, melyet az ember kap Istentől az ő országa építésében. Az ember igazi méltóságát, Istennel való meghitt kapcsolatát a bűn által a sátán kuszálta össze. Irigységből rászedte az embert, hogy bizalmatlanul kiszakítsa magát a szeretet meghitt köréből, s az isteni bölcs terv helyett önzése céltalan világát kövesse. A Teremtés könyvéből tudjuk, hogy sorsunkban mégsem ez a céltalanság a végső állapot, hiszen Isten végtelen szeretetét nem győzheti le a sátán irigysége. Az asszonyok szülöttei között lesz, aki a kígyó fejét széttiporja. Tehát az ember részese a harcnak, a szeretet győzelmének.
A győztes vezér egy közülünk, ugyanakkor az Isten életét és hatalmát is birtokolja. Isteni erővel győzi le a sátánt, de ebben az erőben és hatalomban bennünket, testvéreit is részesít. Ez olyan beavatás és meghívás, amely képessé tesz, hogy a bűn rabszolgaságából kiszakadjunk, ugyanakkor súlyos felelősség is magunkért és másokért.
Ezután más hangsúllyal szólítanak meg mindnyájunkat a Jeremiásnál hallott isteni szavak:
„Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” – Ez a bevezető mondat a maga tömörségében sok mindent kifejez. Először is azt, hogy a nyáj az Úr tulajdona, aki bőséges legelőt is biztosít számukra. Aztán megtudjuk, hogy az Úr pásztorokra bízta juhait, akiket felelős gondozókká tett. Meglehetősen nagy szabadságot kaptak uruktól, hogy miként végzik feladatukat, de hűséggel tartoznak iránta. Végül megtudjuk, hogy ezek a pásztorok visszaéltek a bizalommal, nem teljesítették a rájuk bízott feladatot, veszni hagyták, szétszélesztették a rájuk bízott juhokat.
Vajon csak passzív kesergés az Úr szomorúsága, s kénytelen beletörődni a veszteségbe, amelyet a gonosz okozott nyája körében? Másként is kérdezhetnénk: Isten vesztese a teremtésnek, vagyis e világ fölött valóban a bűn uralkodik? A gonoszság kivette Isten kezéből a teremtett világot, s képes elpusztítani azt? Nap, mint nap szemléljük magunk körül a sötétség erőinek egyre pusztítóbb megjelenését. Vajon nincs más dolgunk, minthogy meghúzzuk magunkat, hogy minél olcsóbban megússzuk az életet? A próféta másról tesz tanúságot Isten üzeneteként:
Ezért ezt mondja az Úr Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtetek vele. Nos, nekem majd gondom lesz rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint” – mondja az Úr. – Az egyik fontos üzenet, hogy a bizalommal nem lehet büntetlenül visszaélni. Aki a hatalmat adta, az számon is kéri, miként éltek vele a megbízottak. Kétszeres a bűn: Egyrészt megsértése annak, aki bizalmával megajándékozott. Ez a megbízott kára, mert elveszti maga iránt a jóindulatot, a megbecsülés ajándékát. Másrészt kárt okozott azoknak, akiket reá bíztak, akiket táplálni, megőrizni kellett volna. Ők többnyire bűntelenek, a szenvedő alanyok, akik jó sors helyett rosszat kaptak. Velük mi lesz? – Kérdezhetjük úgy is, hogy mi lesz az elrontott világ sok-sok szenvedőjével, akik emberi méltóság helyett rabszolgaságra jutottak mások önzése miatt? A világ vezetői vajon nem tartoznak elszámolással a rájuk bízott hatalomról és emberekről? Valóban büntetlenül tehetnek bármit e világban? – Az Isten nem volna igazán Úr, ha kénytelen lenne elnézni, hogy ártatlanok bűnhődjenek mások gonoszsága miatt. – A prófétai üzenet azonban folytatódik:
„Nyájam maradékát viszont magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová elűztem őket; visszahozom őket legelőre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak.” – Egyrészt azzal szembesülünk, hogy a hanyag pásztorkodás bizony okozott veszteségeket, a nyáj egy része szétszéledt, elveszett, s már csak egy maradék van belőle. Ugyanakkor másra is fény derül: A pusztulásért nemcsak a pásztorok felelősek. Ha az Úr azt mondja: „
összegyűjtöm őket azokból az országokból, ahová elűztem őket”, ez arra utal, hogy a nyáj is rászolgált a kemény bánásmódra. Bár súlyos a felelőssége a vezetőknek, akik jó irányba indíthatták és foghatták volna össze népüket, nem menthető fel egyetlen ember sem saját személyes felelőssége alól. Ezért fogalmazhat így Pál apostol:
Isten minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.
Miután felmértük közös felelősségünket az emberi történelem alakulásáért, mit tehetünk, hogy az mégis jóra változzék? Saját erőnkből semmit! De Isten szeretete messze felülmúl minden várakozást, új lehetőséget teremt:
„Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket; nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük” – mondja az Úr. – Ez már az Újszövetség távlata. Nemcsak parancsot kapunk, hogy mit kell tennünk, hanem a legfőbb pásztor személyes küldötteit az apostolok és utódaik személyében, hogy az ő szeretetével legyenek pásztoraink. Amilyen távolság van az ószövetségi próféták, írástudók és főpapok személye és Krisztus személye között, oly nagy a különbség az Ószövetség pásztorai és a Krisztustól rendelt pásztorok méltósága között. Krisztus saját küldetését osztja meg apostolaival és papjaival, hiszen az ő nevében, hatalmával és szeretetével lettek meghívva és elküldve, hogy örömhírt vigyenek az embereknek.
Szomorú az újszövetségi papság bármilyen torzulása, hatalmaskodása, anyagiassága, hűtlensége a küldetésében, amely Krisztus arcát torzítja el az emberek előtt, s teszi hiteltelenné az örömhírt. De ők is a mi családjaink gyermekei, közöttünk, a mi megélt hitünkből növekedtek, töltekeztek, s készültek fel hivatásukra, s formálódik tovább is papi életük. Mennyire tiszta a lelkiismeretünk, hogy értük mindent megtettünk? Mennyire alapoztuk meg hűségüket, helytállásukat, hogy jó papjaink legyenek? Sokszor rájuk fogjuk Egyházunk romlását, bennük találunk bűnbakot, elhárítva felelősségünket, amit már Jeremiásnál megfogalmaz az Úr:
„elűztem őket, visszahozom őket…”
Mindannyian a gyarlóság útján haladunk, folytonosan rontva Isten hitelét. Mit remélhetünk hát a megváltástól, hogyan újul meg mégis a világ? – Teljes szívvel szívjuk be a prófétai szavakat, melyek mindenre választ adnak:
„Íme, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra. Az ő napjaiban megszabadul Júda, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk.” – Ő a történelem egyetlen viszonyítási pontja. Ha tőle elszakadunk, elveszítjük az igazságot. Ha vele szembefordulunk, többé nem érvényesül a jog a földön. Minél messzebb kerül a világ Krisztustól, annál torzabbá válik.
Szeretnénk jobb világban élni? Szeretnénk emberségesebbé formálni a földi életünket? Szívleljük meg Pál apostol szavait, melyeket a pogányságból megtért efezusiaknak írt:
„Testvéreim! Ti, akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt (Izraelt és a pogányokat) eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében… Mint békességszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által… Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol lévőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.
Kell-e világosabb értelmezés jelen életünkre? Miért megosztott a világ? Miért nincs béke, miért élünk ellenségeskedésben, mért vannak válaszfalak sokfelé szabdalva emberi családunkat? Fájdalmas szemlélnünk jelen helyzetünket. De ha nem akarunk beletörődni, ha mégis meg akarjuk ragadni a remény szalmaszálát az emberségesebb életre, akkor az is világos, mit tehetünk érte. Krisztus az egyetlen biztos pontja emberi történelmünknek, aki összekapcsolja az eget és a földet, aki beoltja emberi életünkbe isteni életét, s meghív a halhatatlan, örök életre.
Földi élete során egyszer tanítványaival együtt hajózott egy magányos helyre, hogy kissé kipihenjék a sok munka fáradalmát. De partot érve,
amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre. – Az életre, a közénk jött örök életre, az egyetlen értelmes szeretet-életre.
A mai világ legalább olyan szánandó, pásztor nélküli nyájként él, mint az akkori emberek. Jézus ma éppúgy érkezik, közénk jön, hogy szívére öleljen. De vajon várja-e őt valaki a parton, hogy meghallgassa szavát?
Ámen!
